Déli Kárpátok túraleírás, 2012 nyár

A 2011 es jól sikerült túra után 2012 augusztusban ismét biciklizni indultam a Déli Kárpátokba. A túrán társam volt Tóth Ferenc.

Előzmények

A bicajt (Merida crossway trekking) a 2011 nyári út után szétszerelve szállítottam haza Pestre a Corona hálókocsijában, és 2012 nyaráig össze sem raktam. Igy a nyaralás előtti szétszerelést megtakarítottam. Persze, ha ezt tudtam volna, akkor haza sem kellett volna hoznom, hanem apósóméknál hagyhattam volna Bükszádon...

A túra előtti két napon autós kiránduláson voltunk feleségemmel és barátainkkal, ahol a bicajtúra tervezett útvonalának néhány részét bejártuk (Transfogaras út északról dél felé, Vöröstoronyi szoros, Olt völgye). A szétszerelt bicaj a csomagtartóban utazott velünk. A kirándulás végén Szebenben elbúcsúztunk, összeraktam a kerékpárt, enni-innivalót vételeztem és felszálltam a Déva felé tartó vonatra. Siemens Desiro (Classic) motorvonaton utaztam, kényelmesen, átszállás nélkül, alig volt utas. Viszont a Szeben - Déva út több mint három óráig tartott.

Dévában már az állomáson várt Feri, aki feleségével szintén autón érkezett. A városban vacsoráztunk, és Déva szélén a Motel Lowe ben aludtunk (nem volt túl jó választás, a főút mellett közvetlenül elég zajos volt!).

Hétfő: Santuhalm (Déva) - Vajdahunyad - Hátszeg - Gura Apelor tó

Korán reggel indultunk, Feri elbúcsúzott feleségétől és 7 körül már a Hunyad felé vezető úton karikáztunk. Az út jó minőségű, kis forgalmú és lassan emelkedett 200 méterről 300 méterre. A városban megtekintettük a közelmúlt emlékeit, majd felhajtottunk megnézni a régmúlt egyik leghíresebb emlékét.

A vár "tövében" megreggeliztünk és 8 óra után pár perccel már indultunk is tovább Hátszeg felé. A 66-os főút helyett a hullámzóbbnak tűnő de rövidebb 687A utat választottuk. A kis út minősége kitűnő volt, szép dombokon vezetett át, de eléggé hullámzott, több részletben kb. 300 méter szintemelkedést kellett legyőznünk Hátszegig ami pedig ugyanabban a tengerszint feletti magasságban van mint Hunyad. A mászásért a tájon kívül kárpótolt a finom szeder amit az útmenti bokrokról szüreteltünk.

Az utolsó dombról legurulva egy pillanat alatt Hátszeg hangulatos belvárosában találtuk magunkat. A főtéren ettünk, ittunk (ivóvizes kút). Fél tizenegykor indultunk a Retyezát meghódítására. A Hátszeg - Brazi útszakaszon utólért minket Jan, dévai sporttárs, aki egynapos túrára indult a hegybe.

A retyezáti átkelésre csak vázlatos tervem volt, a következő: 1. a 685 ös, aszfaltozott úton haladni a Gura Apelor tározóig (kb. 1000 m. tfm.), 2. a tározótól a murvás úton (szám szerint még ez is a 685 ös) felhajtani a Poiana Pelegii alatti parkolóig, ami kb. 1600 méter magasságban van. 3. innen a turistaúton átverekedni magunkat valahogy a 2000 méteres gerincen és leereszkedni túloldalt Cabana Buta ig (menedékház) 4. a menedékháztól murvás úton leereszkedni a 66A útra.

Szokásos optimizmusommal azt gondoltam, hogy akár első nap estére a Retyezáton átkelünk, és valahol a túlsó oldalon alszunk. Megkérdeztük Jan-t is, hogy mi a véleménye. Azt mondta, hogy a terv végrehajtható, bár a gerincen a biciklit néhány helyen majd vinnünk kell. Brazi-ban, az utolsó településen a hegy előtt, vásároltunk, ettünk, ittunk és pihentünk is egy kicsit. Dél körül járt az idő, számolgattam, hogy vajon átérünk-e sötétedés előtt a hegyen. Nem volt még késő, de elég lassan haladtunk, főleg miután az út lassan de kitartóan elkezdett emelkedni. Brazi-ból indulás után nem sokkal elbúcsúztunk Jan-tól is, aki jóval gyorsabban haladt nálunk. Hangulatos, egyre szűkülő völgyben haladtunk a víztározó felé. Néhány kilométer után megálltunk szusszanni. Majd újra megálltunk pihenni. Ferinek nem volt étvágya, és egyre lassabban forgatta a pedálokat. Ismerem az étvágytalan, fáradt érzést; nem evett időben, és "eléhezett"! Bíztattam, hogy egyen, és pihenjünk. Ettünk, és az egyre meredekebbé váló részeken nem szégyelltük időnként tolni a gépeket.

Mire a víztározó gátjához értünk, Feri jobban volt, de az idő is eltelt, fél öt lett. Elhatá­roztuk, hogy nem vágunk neki a hegy­ek­nek, nehogy az éjsza­kába csússzunk, hanem itt a gát környékén keresünk szállást. Ez még egy gondot okozott: nem volt se térerő se vonalas telefon a völgyben és én megígértem, hogy minden este életjelt adok magunkról. Végül egy lefelé induló autóst megkértem hogy írhassak egy sms-t a telefonján (amit a készülék majd elküld ha elérik a lefedett területet). Az sms néhány óra múlva el is jutott feleségemhez, de - mint kiderült - szűkszavúsága miatt félreérthető volt, így másnap egy nagy telefonos fejmosásban részesültem.

90 km táv, kb. 1200 m szintemelkedés

Kedd: Gura Apelor tó - Taul Papusii - Cabana Buta - Petrozsény

Virradat előtt már fenn voltunk, de a szűk völgyben köd volt és lassan vilá­goso­dott. Végül 7 órakor indultunk neki a murvás út hátralévő részének. Az út erősen emelkedett így az aszfaltnak sem éreztük hiányát mert lassan haladtunk. Útközben Feri kanadai élményeiről mesélt. Az egyik útmenti pihenőnél reggeliztünk, és megállapítottuk, hogy élelemmel, de főképp ivóvízzel nem állunk túl jól. Forrás nem akadt az utunkba, a patakok vizéből pedig nem akartam inni. Fél tízkor értünk a murvás út végén a Poiana Pelegii alatt lévő parkolóba. A retyezátba induló turisták jó része idáig kocsival jön, és innen indulnak tovább a számos turistaúton a hegygerincek, gleccsertavak felé. Kis szusszanás és a turistatérkép (még Szebenben vettem vasárnap, most jó szolgálatot tett) tanulmányozása után nekifogtunk feltolni a bicajokat a ??? jelzésű turistaúton a Taul Papusii (Baba tavak?) nál lévő hágóhoz. A tolásból hamarosan cipelés lett, sőt a legnehezebb részeken külön fordulóban vittük fel a málhát és a bicajokat. Ennek ellenére pihenéssel együtt kevesebb mint 2 óra alatt felküzdöttük magunkat az 1600 méteren fekvő parkolótol a 2000 méteren lévő hágóhoz.

A hágón Feri elvállalta, hogy őrzi a cuccokat amíg én felsétálok a gerincen a legkö­zelebbi csúcsocs­kára szétnézni. Egy óra sétával fel is jutottam egy kőrakáshoz ahonnét szép kilátás volt a hágóra és néhány gleccsertóra. Ráadásul innen már leláttam a Petrozsényba vezető völgybe és volt jel, fel tudtam hívni kedves feleségem, sőt még kislányommal is válthattam pár szót!

Ezekben a napokban Románia szerte nagy hőség volt, ami nekünk azt jelentette, hogy a hegyek között kellemes időt élvezhettünk.

A hágóról lefelé hasonlóan meredek volt a turistaút, mint felfele, meg kellett küzdenünk a lejutással. Fél háromkor értünk a "Buta" menedékházhoz, kellemesen elfáradva, megéhezve és megszomjazva. Feri egy pisztrángot választott magának a halasmedencéből, én disznósültet ettem, mindkettőnknek nagyon jól esett az étel.

Az árak itt a hegy belsejében körülbelül kétszeresek voltak, de még így sem érték el egy átlagos pesti vendéglőét. Én még vettem egy 2 literes "drága" kólát is 18 lejért, nagyon megkívántam...

A menedék­háztól a 66A útig ismét murvás erdei úton gurul­hattunk. Viszont most eresz­kedtünk, és bizony a murvás út eléggé vissza­fogta a sebességet. Kíméltük magunkat és a drótszamarakat is. Másfél óra alatt ereszkedtünk le a kezdetben fenyők majd lombos fák között, egy patak mellett vezetett erdei úton. Ahogy lejjebb és lejjebb értünk, egyre melegebb lett annak ellenére hogy már jócskán délután volt. Nem sokkal az erdei út vége és az aszfaltos út kezdete előtt fürdésre alkalmas hely kínálkozott. Kihasználtuk! Erre a napra már csak annyit terveztünk, hogy elguruljunk Petrozsényig, ami szinte végig lejtőzést jelentett.

A 66A úton volt forgalom, de nem vészes. Lupényben megálltunk egy Penny ben bevásárolni. A Zsil völgybe torkollásnál szép kilátás nyílt a Paring hegységre, ahol másnapi utunk fog vezetni. Petrozsény felett nem sokkal a 7A úton (minimális forgalom, pedig egyszámjegyű út), a Vila Melinda-ban szálltunk meg. Remek vacsorát kaptunk, grátisz pálinkával!

72 km táv, kb. 1200 m szintemelkedés

Szerda: Petrozsény - Groapa Seaca hágó - Transalpina - Urdele hágó - Vidra tározó - Vidrutei hágó - Voineasa

Reggel jót aludtunk, az előző napokhoz képest későn, fél kilenc után indultunk el. Tervem az volt, hogy a 7A úton, a Groapa Seaca ("Száraz Gödör") hágón átkelve elérjük a Transalpina utat, azon felhajtunk az Urdele hágóra, ott visszafordulunk, és a 7A útra visszaérve a Lotru patakot majd folyót követve haladunk tovább kelet felé.

A 7A úton kis forgalom volt. Az út mentén több forrás is van, az egyiket egy szembejövő kerékpáros mint a hegység legjobb ízű vizét dícsérte. Mindketten nagyon finomnak találtuk. Az út szép, az első fele különösen, itt keskeny, mély völgyben, magas sziklafalak között fut. Feljebb sok szederbokor nő az út mentén, amikről ezúttal is "szüreteltünk". A hágó 1575 méter magasan van, és ottjártunkkor lehangolóan koszos és szemetes volt. Délután egy óra volt mire felértünk, az úttól kissé távolabb ettünk, ittunk, majd legurultunk 1400 méterig a Transalpina (67C) útra.

A Transalpina úton az előző évi déli kárpátok túrán már jártam. Akkor a túra negyedik napján Saliste-ből indulva és oda visszatérve kis csomaggal majdnem eljutottam az Urdele hágóra (TODO: link 2011, 4. napra). Szóval számomra ismerős volt az útszakasz, tudtam hogy mire számítsak. Feri gyorsabban fáradt mint én, és azt mondta, hogy valameddig feljön, de ott megvár amíg én megjárom az Urdele hágót.

Ahogy elkezdődött a meredek kapaszkodó, egyre lassabban haladtunk, néhány helyen toltuk is a gépeket, de nem bántam, mert tudtam, hogy sok van még hátra. Tudtam hogy lesz egy forrás a szerpentin első felének a végefelé 1600 méter magasságban. Ezt fél háromra értük el. A forrás mellett egy juhsajt készítő tanyát is létesített egy vállalkozó kedvű hölgy. Feri itt maradt, pár cuccomat átvette megőrzésre, én pedig nekiindultam a hágónak. Abban maradtunk, hogy fél hatig vissza kell érjek a hegymászásból, hogy sötétedésig legyen még időnk szállást találni.

A forrás és az Urdele hágó között van egy 150 méter mély "gödör" az útban, így az összes szint amit meg kellett másszak 800 méter volt. Viszont távolság szinte semmi, "gazdaságosan" meredek emelkedő végig. A mászásra két órát tippeltem.

Az út érdekes módon több helyen a gerincen vezet. Ennek jó és rossz oldala is van: szép kilátás nyílik a vidékre de borzasztó szél fúj. Aznap akkora szél volt, hogy két helyen nem is mertem a nyeregben maradni! Sikerült időben átjutnom a "gödrön", és 4 re felértem az út legmagasabb pontjára. Ezt az Urdele csúcs alatti részt nevezi a térkép hágónak. Innen jól látszott Ranca üdülőtelepe és a távolban a Havasalföld sík vidéke (Muntenia).

Kis pihenő után vissza indultam, végül öt után pár perccel értem vissza a forráshoz. Feri közben elbeszélgetett a tanya tulajdonosával, akitől juhsajtot és hagymát kaptunk, és juhászjelmezben lefényképeztük magunkat.

A 7A útra visszaérve kelet felé fordultunk a Lotru patak majd a Vidra tározó mentén. Az út jó volt, kis forgalommal. A tározó keleti felénél egy útelágazás van. A 7A út felkapaszkodik egy kisebb hágóra (kb. 300 méter szintemelkedés), majd onnan meredek lejtővel vezet Voineasa-ba. A másik lehetőség egy kisebb út ami elvezet a tavat létrehozó duzzasztógáthoz, majd onnan a folyó völgyében halad és Voineasa -nál csatlakozik vissza a 7A úthoz. Ez az út végig lejt, viszont nem tudom, hogy milyen minőségű, és valóban végigjárható-e. Már esteledett mire ehhez az elágazáshoz értünk, úgyhogy a 7A útat választottuk és egy utolsó erőbedobással felkapaszkodtunk a hágóra és hatalmas gurulással fél kilencre Voineasa-ba értünk. Rövid keresgélés után a "Vila Alex" -ben vettünk ki szobát.

107 km táv, kb. 2300 m szintemelkedés

Csütörtök: Voineasa - Brezoi - Calimanesti - Suici - Albestii de Arges - Corbeni

Erre a napra azt a célt tűztük ki, hogy az Olt folyón átkelve, majd a Déli Kárpátok lábánál keletre haladva elérjük a Transfogaras utat, és ha az időnk engedi, azon valamennyit haladjunk észak felé.

Voineasa-ból elindulva festői völgyben, a Lotru völgyét követve gurultunk Brezoi felé. Kis boltban bevásároltunk, találkoztunk egy lengyel túracsapattal, és elhaladtunk két kissebb mesterséges tó mellett. Az egyik faluban egyszerű függőhídat láttunk a Lotru felett: a tartókábelekre volt fektetve a "pálya". Az egész szerkezet rugalmas volt, még a biciklink alatt is mozgott. A építmény olyan könnyűnek tűnt, mint egy gyalogoshíd, de a szélessége alapján autók számára szolgált. Szívesen megnéztem volna egy nagyobb jármű átkelését rajta...

A Lotru folyó Brezoi-nál torkollik az Oltba. A kellemesen kis forgalmú 7A út is itt torkollik az Olt szorosában vezetett, rendkívül forgalmas 7 es (E81) es útba. A 7 es út a nagy teherforgalom mellett rendkívül szűk is, mivel hosszú szakaszokon a folyómeder szélén álló pilléreken nyugvó hídszerkezeten vezet.

Nem szerettem volna ezt a nyomasztó utat választani, ezért már a túra tervezésekor arra gondoltam, hogy a túlsó parton megyünk majd. A túlsó parton ugyanis a Google térkép mutatott egy utat, bár nem folytonosan, egy rövid szakaszon megszakítva. Túristatérképem nem volt a területről. Szóval bíztam abban, hogy a helyszínen találunk megoldást, és hogy a valóságban biztos kell lennie valamilyen átjárásnak két hosszú útszakasz között, mégha a Google térkép zsákutcának is tűnteti fel őket.

Egy nagyon rövid részt a forgalmas 7 es úton haladtunk a folyással szemben, északra Golotreni ig. Ez a rész bár forgalmas volt, de legalább nem hídon vezetett, így volt hely az útpadkán (narancssárga). Golotreni ben átkeltünk egy használaton kívüli vasúti hídon a túlpartra, ahol egy kellemes murvás úton indultunk délre Calimanesti felé (zöld). Az út másfél kilométer után elfogyott, és kb. 600 méteren keresztül a vasúti töltésen kellett toljuk a bicajokat (sárga), majd egy rövid alagúton keresztül a sínek mellett (piros). Az alagút előtt egy őrbódé volt, az őr nem tiltakozott amikor látta hogy jövünk, köszöntem neki ("buna ziua"), ő rászólt a kutyáira mi meg eltűntünk az alagútban... Az alagút első fele kellemesen széles volt, de a második, kb. 100 méter olyan szűk, hogy nem szívesen lettem volna benne egyszerre egy vonattal. Óvintézkedésül ezen a részen egyenként mentünk, fülelve, hogy nem jön-e valami (a pálya itt kanyarodik ráadásul). Az alagútból kiérve remek murvás úton és vasút nélküli alagutakon értük el Manastirea Turnu-t, majd aszfaltúton Calimanesti-t. Út közben megcsodálhattuk az Olt szorost, a szemközti oldalon látványosan vezetett 7 es utat, és felmásztunk egy romokban álló legújabbkori siló tetejére.

Egy dolgot jobban csinálhattunk volna: Turnu után egy híd van a két part között, és a teherforgalom átjön a hídon a 7 es útról a túlpartra, hogy később Calimanesti-ben visszatérjen a 7 -esre. Gondolom azért, mert ezen a szakaszon a 7 -es út Caciulata üdülőövezetén halad keresztül. Szóval ezen a szakaszon nekünk éppenhogy érdemes lett volna a 7-es úton menni, ellentétesen a kamionokkal.

Calimanesti-ben leültünk egy "kerthelyiséggel" rendelkező boltban, vásároltunk, ettünk ittunk. Kora délután volt, és rekkenő hőség, fülledt idő. A hegyek felett esőfelhők voltak, de a völgyben sütött a nap. Dimbes dombos vidéken kellett átkelnünk, hogy az Olt völgyéből a Transfogaras út völgyébe jussunk. A Calimanesti - Suici - Albestii útvonal tűnt az optimálisnak, nem került túl nagyot, ugyanakkor úgy tűnt, hogy nem is kapaszkodik túl nagy hegyekre. Az út minőségéről nem tudtam semmit, de az nyilvánvaló volt hogy nagy forgalomtól nem kell félnünk. A dimbek dombok, mint kiderült, összesen 750 méter kapaszkodást jelentettek, és az út fele murvás volt. Viszont a forgalomra tényleg nem panaszkodhattunk... Szerencsére a murvás részek nem a nagy lejtőkön voltak, és idővel a hőség is mérséklődött. Néhány helyen a gépeket tolva, pihengetve, este fél nyolcra értük el a 7C (Transfogaras) utat Albestii de Arges -nél. Néhány falunyit még haladtunk felfelé, és Corbeni-ben a Belvedere panzióban szálltunk meg. Ismerős volt a hely, egy hete itt aludtunk az autós kiránduláskor. Megkaptuk az utolsó szabad szobát, és elfogadható vacsorát falhattunk.

100 km táv, kb. 850 m szintemelkedés

Péntek: Corbeni - Vidraru tározó - Transfogaras út - Cartisoara

Corbeni-t elhagyva szinte azonnal egy szűk völgybe szorul az út. A völgy fenekén egy icipici patak folyik. A hegyen összegyűlt víz hatalmas csövekben folyik a turbinákhoz. A völgy bejárata fölött igazi "sasfészek" áll, a Poenari kastély amit a 15. században a Vlad Tepes - akiről az ír regényíró Stoker Drakula grófot mintázta - birtokolt.

A látványos, szűk völgyben alagutakon és hidakon keresztül kapaszkodik az út egyre feljebb. A vízerőmű hatalmas csövei is láthatók ahogy a szorost keresztezik, de nem mindenütt szabad fényképezni, talán megállni sem, főleg ott ahol az őr figyelmeztet is erre. A túra során először egy rövid esőt is kaptunk itt, behúzódtunk egy alagút szájába és az időt tízóraizásra használtunk fel. A völgy a Vidraru tározó déli felénél ér véget. Itt hatalmas betongát mögött gyűlik össze a hegyekből lefolyó víz. A Retyezáti Gura Apelor tározóval ellentétben a Vidraru-ban bőven volt víz!

A mesterséges tó mindkét oldalán vezet út a déli csücsöknél épített gáttól a tározó északi végébe. Hajó is közlekedik a tavon. A déli oldalon láttunk egy kikötőt, de részleteket az útvonalról és menetrendről nem. Feri gondolkodott a hajón, de lebeszéltem róla, mondván, hogy amíg várunk az indulásra és ülünk a hajón, addig a parton bicajozva is elérjük az északi csücsköt. Később kiderült, hogy van hajóállomás az északi csücsöknél is, ahova a hajó valószínűleg közlekedik. Azt is megtapasztaltuk, hogy a parton vezető út zegzugos, és rövid, de egymást követő kapaszkodókkal és lejtőkkel van tele. Szóval a hajózás lehet hogy mégis jó alternatíva ezen a szakaszon. Másik lehetőség még a tó nyugati oldalán lévő út, ami 7 kilométerrel rövidebb, és kevesebbet "hullámzik". Viszont nem tudom, hogy végig aszfaltburkolatú-e.

Az út mentén nem sokkal a gát fölött H₂O forrásból tölthettük fel a kulacsainkat. A tározó parján kanyargó út még vizes volt, nem sokkal előttünk esett az eső. A "hullámvasút" után, a tározó északi csücskét elhagyva a Capra (?) patak völgyét követi az út. A forgalom nem volt vészes, és az út sem volt túl meredek. Fél kettő körül a "Piscul Negru" hotelben ebédeltünk. Innét kezdődött az igazi komoly hegymászás. Hamarosan az eső is szemerkélni, majd egyre kitartóbban esni kezdett.

Először behúzódtunk egy "parapet" alá. De az eső egy fél óra múltán sem akart szűnni, így rábeszéltem Ferit az indulásra. Komótosan haladtunk felfele. Én a bevált módszert alkalmaztam az eső ellen: a cipőmre nejlonzacskót húztam szigetelőszalagos rögzítéssel, egyébként meg nem nagyon törődtem az ázással, tudván, hogy a tetőn majd száraz ruhába öltözhetek. Egy óra ázás után kikapaszkodtunk az esőből és napsütésben gyönyörködhettünk a lassan magunk alá gyűrt völgyben.

Hat előtt pár perccel értünk az út legmagasabb pontjához. Itt egy alagút vezet át a hegycsúcsok alatt az északi völgybe. Kényelmesen át tudtunk kelni rajta, járda van benne.

A hágó északi oldalán - mint mindig ahányszor arra jártam - nagy kirakodóvásár volt, Finom zsírban eltett húst és lilahagymát vettem, jól esett befalni a tó partján! Evés, ivás közben megcsodáltuk a kis gleccsertavat (Bulea tó), az jég által kivájt U alakú völgyet és a benne tekergőző utat. A pihenő után felöltöztünk és hatalmasat gurultunk Cartisoara-ig (TODO: film).

98 km táv, kb. 1700 m szintemelkedés

Szombat: Cartisoara - Carta vasúti megálló, elbúcsúzás - Fogaras - Olthévíz - Rákos - Ágostonfalva

Reggel a panzióból pár perc alatt legurultunk Carta vasúti megállóba. Itt elbúcsúztam Feritől, ő felszállt a Déva felé tartó vonatra. Én a másik irányba, Fogarasra indultam a következő vonattal.

A vonaton megreggeliztem, és a lehetséges Fogaras - Sárkány útvonalakat latolgattam. Az egyik lehetőség az 1 es út, amin tavaly bicikliztünk. Ezen nagy a forgalom, de széles padkája van, és hibátlan a burkolat. A másik lehetőség egy kis út Sona és Halmágy falukon keresztül. A második lehetőséget választottam.

Fogaras szélén egy "bádogvároson" vezetett keresztül az út Sona felé, nem volt túl bizalomgerjesztő hely!

Sajnos az út szinte végig földút vagy murvás volt, és egy kicsit hullámzott is. Sona faluban és előtte utána párszáz méter le van aszfaltozva. Cserébe Sona falu mellett láthattam a "sonai piramisokat" .

Halmágy előtt az első kerék felkapott egy ágat, ami beszorult és tönkretette az első sárhányót. Szerencsére a keréknek nem lett semmi baja. Leszereltem a sárhányót és tovább tudtam menni.

Végül nem sokkal dél előtt értem Sárkányba, ahonnét a tavalyról már jól ismert úton haladtam Rákos felé (Sárkány - Olthéviz: hibás aszfalt, de minimális forgalom, Olthéviz - Rákos: hibátlan aszfalt, kis forgalom). Rákoson a kastély kertjében ebédeltem. Időben voltam, még csak két óra volt, és már csak az Olt szoros és a Baróti hegységen átkelés volt hátra.

A tavalyi túrán Ágostonfalváról Rákosra az Olt bal partján jöttünk. Úgy döntöttem, hogy most Rákosról Agostonfalva felé a másik oldalt próbálom ki. A Google térkép jelzett ugyanis egy utat az Olt jobb partján is. A kastélykertben egy tájékoztató táblát is szemügyre vettem, ez is jelzett túristautat a jobb parton. Azt is tudtam, hogy a vasút is a jobb parton halad, amiből arra következtettem, hogyha nem túl messze vezet tőle az út, akkor nem lesznek benne hullámok.

Rákosról egy kőfejtőn keresztül vezetett ki az út, ami tényleg a vasút mellett a folyóparthoz közel haladt. Kitűnő murvás út volt, forgalom nélkül. Fél óra alatt el is értem a hidat, ahol a vasút átkel a folyó bal partjára (Ágostonfalva előtt nem sokkal). Viszont a murvás út az Olt jobb partján folytatódott, és úgy tűnt, hogy Ágostonfalva kikerülésével a Barót felé vezető aszfaltútba torkollik. Elindultam rajta, de nem sikerült elérnem az aszfaltot. Az út egy külszini bányába vezet, ahonnét úgy tűnik, csak Rákos felé van kijárás (vagy én nem voltam elég kitartó). Egy óra keresgélés után visszafordultam és áttoltam a bicajt a vasúti hídon a bal partra (kényelmes hely van a sínek mellett), majd begurultam Ágostonfalvára.

Ekkor telefonált feleségem, hogy merre járok. Elmeséltem neki, hogy egy órát elvesztettem a bányánál, de már Ágostonfalván vagyok és körülbelül két óra múlva érek Bükkszádra. Ekkor elárulta, hogy elémjöttek Barótra. Így végül Barót és Ágostonfalva közötti elágazásnál, a 48 as emlékműnél fejeztem be a túrát.

? km táv, kb. ? m szintemelkedés